Ez lett a mottóm, és én ennek a legbelső zugába jutottam el.
Savanyúnak éreztem (érzem) az életet.
Aztán tegnap (szülinapomon) egy pohár jeges, citromos Martinivel beültem, egy kád forró vízbe.
Elkezdtem iszogatni, és arra jöttem rá, nem is lenne olyan finom, igazi, citrom nélkül.
Mint ahogy az élet sem, gondok, bajok, viták, hullámvölgyek nélkül.
Néha a savanyú dolog, érzés, is tud csodás lenni, csak ezt még nem tanultam meg élvezni.
Ahogy tovább merengtem, eszembe jutott a gyerekorvosunk mondata: A gyereket nem kell annyira félteni, óvni, hogy el ne essen, meg ne üsse magát, abból tanul, abból tanulja meg, mit szabad és mit nem.
Akkor én miért féltsem magam, ezektől a vitáktól, amik lehúznak a mélybe?
Lent is kell lenni ahhoz, hogy fel tudjak állni büszkén, emelt fővel.
Mire elfogyott a pohárka Martinim, már nem is éreztem magam, annyira rosszul, sőt az elmúlt egy héten, talán akkor éreztem úgy hogy túl vagyok ezen, felülkerekedtem az önsajnálaton, és kész vagyok továbbra is az a nő lenni, aki élvezi az életet, jókat nevet, kirándul, fotóz, és scrappel.
Nem mondom hogy 100%-ig kész vagyok, túl vagyok az egészen, de nekem már süt a nap.
Remélem így is marad.
EZÚTON IS NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM A KEDVES KOMMENTEKET, EL SEM HISZITEK MENNYI ERŐT ADOTT NEKEM.
JÓ TUDNI HOGY ILYEN CSUPA SZÍV EMBEREK,VESZNEK KÖRÜL.
